Fitzgerald virágai – Ki vagy Daisy?
„Egy lánynak az a legjobb ebben a mai világban, ha szép és butuska”. – állítja, Daisy Buchanan F. Scott Fitzgerald örök klasszikusának hol rejtélyekbe burkolt, hol a végletekig leegyszerűsített fényben megjelenő női főszereplője. A nagy Gatsby, ahogy azt a regény címe is mutatja, elsősorban Jay Gatsby életéről, tragédiájáról és a környezetében végrehajtott, talán nem is szándékos, mégis szinte elkerülhetetlennek tűnő rombolásról szól. A tárlat a történet és Daisy karakterének megértését négy stációra bontva mutatja be: könyvborítók; ruhák, divat és jelmezek; a 2013-ban bemutatott film; és az előadás Daisy alakjai. A látszat csillogásai mögött azonban ott lapul a női szemszög, Daisy karaktere, egy teljesen más történetértés lehetősége. Ez a tárlat róla szól és arról, hogy hogyan személyesítették meg őt a könyv eredetiéből kiindulva a filmvásznon és a színpadon. De ki az a Daisy Buchanan? Vajon mit jelent az, hogy „legyetek mindannyian gyönyörűek és bolondok”?
A falakon Fitzgerald regényének borítótervei láthatók. Ezek ugyanis nem pusztán a könyveladást segíteni hivatott látványelemek, hanem a történet egy-egy pontjának esszeniáját megragadó vizuális jelzők, amelyek közelebb visznek minket a történet és ezáltal Daisy megismeréséhez. Felidézik az olvasóban a ’20-as évekhez óhatatlanul társított partikat, koktélokat és azt a féktelenséget, ami valójában csak keveseknek adatott meg. Ám köztük van Daisy is. Megjelenik a borítókon a csillogás, a gazdagság, a partik fényei mögött rejtőző kiüresedés és magány tragédiája és Doctor Eckleburg szeme, a felső erő szimbóluma, az állandóan figyelő tekintet, ami a várost pásztázva mindent lát, senki nem menekülhet előle, még a történet szereplői, sőt talán maga az olvasó sem.
Adott egy régi szerelem, egy boldogtalan házasság, kiélezett társadalmi ellentétek, a ’20-as évek hedonizmusa, és Fitzgerald, aki mindezt egyetlen történetbe sűrítve írta meg. A könyv először 1925-ben jelent meg. Ki volt az a Daisy, akit Fitzgerald megalkotott? Egy összetört szívű lány, akinek a sorsa kezdettől fogva elrendeltetett volt? Egy gazdagságban és érdektelenségben sodródó szimbólum, a nihil példája és kritikája? Esetleg egy befolyásolható, folyton csak játszó naiva? A történet narratívájának maszkulinitása arra utal, hogy Daisy karaktere a női nem olyan szempontok szerinti összefoglalása, ahogy az író látta az előkelő társadalmi réteghez tartozó fiatal nőket. Így a könyvben egy olyan karakter képét láthatjuk, aki saját fájdalmát sem tudja komolyan vehetően elmondani. Daisy mindenkori alapja egy sztereotípia: a könnyedség mögé bújtatott nemtörődömség, megjátszott, vagy éppen valósnak is tekinthető butaság és vakság minden másra. De mi marad Daisyből, ha megpróbáljuk lehántani róla ezeket a rétegeket és az ő szempontjából vizsgáljuk a regényt? Adott egy nő, aki adaptálódott egy olyan élethez, amiben nincs valós hatalma, ellenben van egy férje, akinek nem kell – mert ha kellene, ugyan miért lenne szeretője? A régi, az első igazi szerelme visszatér az életébe, aki elvárja, hogy Daisy mindent hátrahagyva elfoglalja a neki szánt helyet egy fantáziavár trónján. Daisy egy olyan társadalomkritikai elem a történetben, aki a szabad akarat és az egyenlőség megadásának és megélésének hiányáról mesél.
A ruhaillusztrációk, amik itt megjelennek a ’20-as évek autentikus divatját mutatják be terveken és a Vogue néhány magazinborítóján keresztül. A filmek és az előadás jelmezeivel összehasonlítva látható, hogy ezek az illusztrációk a történet újra értelmezéseinél bár iránymutatók voltak, a jelmeztervezők inkább a korszak dekadenciájához társított kliséinek akkori megítélését alkották meg. A jelmezek vonalvezetése és lágy esése hidat képez a korszakok között, a pasztellszerű színek pedig Daisy naiva karakterét mutatják meg.
A 2013-as feldolgozás látványában érdekes kis játék a készítők részéről, hogy a film többi részéhez képest, a túlegyszerűség érzetét keltő forma és kiegészítővilág jellemzi Daisy megjelenését és Gatsbyvel tölti idejét.
Ezzel ellentétben, amikor felölti férjéhez és patikamérlegen kimért, látszólag tökéletes életéhez görcsösen ragaszkodó álarcát, kivilágosodik, csillogóvá és éppen annyira művé válik, mint a mindennapjai. A történet végének tragikuma kettős gyilkosságként is felfogható. Nem csak a titokzatos Nagy Gatsby, hanem Daisy Buchanan kettős természete is odalesz.
A filmvásznon Daisy épp annyira a kor csapdájában vergődik, mint a regényben. Karaktere lehet szerepálom annak, aki eljátssza, ennél mégis többről árulkodik a szerepre válogatott színésznők személye. Hiszen igaz, hogy Daisy korának sztereotípiája, ugyanakkor a mindenkori szépségideálja is. Így tehát nem meglepő, hogy az őt megszemélyesítő színésznők is saját koruk filmvásznon megjelenő sztárjai. Ez pedig betekintést enged abba, hogy hogyan alakult a szépségideál a film korában egy olyan történetben, amitől nem elválasztható a csillogás. A titokzatos milliomos szerelmének, az arany leányának karakterét 2013-ig hat feldolgozásban láthattuk a filmvásznon, de egyik sem okozott akkora katarzist, mint az arcot öltött bűbájként emlegetett Carey Hannah Mulligan. Az előzetes várakozásokkal ellentétben, az ifjú angol színésznő tökéletesen helyt állt a sármos, Jay Gatsbyt megformáló Leonardo DiCaprio mellett.
A rendező, Baz Luhrman és a látványfelelős Catherine Martin kezei között megszületett Fitzgerald antihősnőjének olyan adaptációja, aki vitathatatlan tökéletességgel ingázik az ártatlan, befolyásolható kislány és az öntudatos nő között, valóság és egy kaotikus, bódító álomvilág peremén egyensúlyozva. Ezt a kettősséget a jelmezek is jól követik. Minél több részlet derül ki Daisy múltjából, ahogy felszínre kerülnek elfojtott érzelmei és a tehetetlensége (amelyet társadalmi megbélyegzettsége táplál) ruhái annál sötétebbé válnak. Képkockáról-képkockára törik apró darabokra a Buchanan ház úrnőjéről kialakult hamis ideálkép.
Pusztán a könyvet alapul véve nehéz egy olyan összetett és valódiságot képviselő karakterként tekinteni Daisyre, ahogy az előadásban megjelenik. Adódik tehát a kérdés, vajon a színpadi adaptáció mennyiben hű a forráshoz és mennyiben igyekszik újra alkotni a karaktert.
A színpadon Waskovics Andrea által megformált Daisy képében egy olyan karaktert ismerhet meg a közönség, aki valós, sokakat érintő problémákból menekül a tagadás, a gondtalanság és a naiva szerep csillogásába. Színpadképben és jelmezekben egyszerre jelenik meg az extravagancia, a luxus, a divatcikkek, a hedonizmus és mindezek nemcsak látvány, de szövegszintű kritikája is. Daisy jelmeze és megjelenése az előadás előrehaladtával egyre csillogóbbá válik. Ezzel szemben a környezete, az őt körülvevő színpadkép a díszlet folyamatos bontása nyomán egy széteső, a jelmezeket tekintve pedig egyszerűsödő képet mutat.
A színpadon megjelenő Daisy jelmezéről visszatükröződő fényben mindenki magát kényszerül egy új szögből látni. Nem csak a karakter, hanem önmagunk belső látványa is változik a színésznő alakítása nyomán. A történet vége minden variációban, így a darabban is a következő: Daisy nem jelenik meg Gatsby temetésén. Ezt Nick, mint a történet narrátora és Gatsby egyetlen igazi barátja, Gatsby elárulásának végső stációjaként éli meg. De vajon joggal? A külvilág számára a történet kizárólag Gatsby drámájáról szól. Közelebbről nézve az eseményeket, árnyaltabb képet kaphatunk. Daisynek választania kell, hogy elhagyja Tomot és a kislányát egy férfiért, akit végül egy olyan gyilkosság megtorlásaként öltek meg, amit nem Gatsby, hanem ő, Daisy követett el. Daisy valójában a történet végén maga is áldozatot hoz. Továbbra is megmarad annak, ami a történet elején volt, „gyönyörűnek és bolondnak”. Ezzel pedig bezárul a kör, mielőtt a többi szereplő életét is tragédiává alakító láncreakció elindulhatna. A közönség szemében Daisy egyszerre lehet bűnös és áldozat. Az ő fejlődése bár mindenki szeme előtt, mégis a háttérben zajlik. De mindezt észrevehetjük, ha nem vakít el túlzottan a csillogás.
Daisy tehát mindegyik megjelenítésében társadalomkritikai eszköz. Fitzgerald homályos körvonalai pedig lehetőséget adnak az adaptációk készítőinek arra, hogy az általuk kiválasztott nézőpontok szerint tükörként használják a karaktert. Fitzgerald a saját koráról és arról a társadalomról írt, amiben maga is élt. Ahogy a film rendezője, Baz Luhrmann mondta, a ’20-as években ott volt a jazz, így a filmben is a készítés korának saját zenei hangulatát akarta megjeleníteni. Ezt az ívet a színpadi adaptáció is követte a – színházi környezetben is – műfajhatárokat feszegető hangzásvilággal. Ezek a részletek pedig mind hozzájárulnak egy karakter sikeres felépítéséhez és bemutatásához. Kiegészítik és alátámasztják azokat a vizuális elemeket, amik még árnyaltabbá teszik a karakter által képviselt szimbólumokat, legyen szó akár a hajszín világosodásáról, a történet folyamán sötétedő ruhaszínpalettáról, vagy éppen a színpadi fényben szépen csillogó sminkek és jelmezek környezeti kontrasztjáról. Minden korszaknak, minden generációnak és társadalomnak megvan a saját Daisy-je. A fények és a látványelemek lehet, hogy változnak, de ennek a karakternek mindig lesz kapcsolódási pontja a jelennel, mert a mindenkori narratíva és a szimbólumok mögött a jelentés mindig figyelemre érdemes marad. A végső válasz pedig mindig az olvasó, a néző, a látogató gondolataiban kel életre. Szóval: ki az a Daisy Buchanan?
